Új bejegyzés Frissítés

2011.10.25. 19:27 Shampy.

Félelemmel pislogok felé, mikor meghallom gonosz kacaját. Egyre csak közeledik felém, majd az ágyra lök, és durván kicsavarja a kezem, ami persze, hogy nagyon, de nagyon fáj. Rámtérdel. Fájdalmas nyögés bukik ki belőlem.  -sajnálom, nagyon sajnálom. NEm akartam. - Szipogom, és próbálok megalázkodni nála, vagyis azt is teszem. A fájdalom átjárja a testem, úgy érzem, hogy kiszakítja karom a helyéről. Egyre csak húzza és csaravja ki. Hamarosan roppan is egyet, ha tovább folytatja.   - Neh. Ez fáj. Kérem, mindent megteszek, csak ne bántson...- Lehet, hogy hülyeség volt, hogy megfogom bánni, de  nem akarom, hogy fájjon.

2011.10.24. 21:36 Tori

*élvezettel nézem azokat az ijedt őzike szemeit és a vérző ajkát. Éppen közelebb hajolok, mikor rugást érzek. Megtántorodok s hátrább lépek. Nem is az erős lökéstől, vagy a fájdalomtól..inkább a nyers döbbenettől. Nem értem. Egy darabig csak hosszan, némán nézek rá, majd elnevetem magam. Nekem már fel sem tűnik, de így csak még ijesztőbb vagyok. Gyilkosan villaogó szemeim ráemelem. Hogy meri ezt? ....Egy szolga...egy senki...tőlem függ. AZ élete..mindene,...hogy meri ezt megtenni? . Mégjobban elfog a nevethetnék. Hirtelen mégis abbahagyom és az ágyra lököm. Kezét hátra csavarom, úgy fogom le és térdelek rá. Mégjobban megszorítom a kezét. AZt akarom hogy fájjon neki. Hogy féljen, hogy rettegjen attól amit tett. Hogy tudja, hogy ezért fizetni fog.* - Ugye tudod hogy ezt most nagyon, de nagyon meg fogod bánni? - *sziszegem neki, s még kegyetlebbül csavarom a kezét*

2011.10.24. 21:33 Shampy.

Fájnak a szavai, de nem tudok neki ellent mondani, mert nem merek. Nem és nem. Túl sok a nem.  - Neh...- Nyögöm fel, és remegek, mint a kocsonya. Rémült tekintettel pislogok fel rá, a szemeibe, majd azt veszem észre, hogy közelebb hajol hozzám.  nyelvét megérzem alsó ajkamon. Megrezzenek, és szemeik tágra nyílnak. Ez... ez UNDORÍTÓ!! Fejemet rögtön elkapnám, ha a fal nem lenne közvetlen a fejemnél, és nem szorulna oda.  - Hagyj. -Rúgok belé hirtelen, mire megtántorodik, és elenged. Rémülten pislogok rá, majd futásnak eredek, de nem az ajtó felé, mert tudom, hogy bevn zárva. Az ágy felé rohanok.

2011.10.24. 21:32 Tori

*mikor a fiú könnyeit látom mosolyom csak gonoszabb lesz. Szemeim megvillannak. Közelebb lépek hozzá, s nézem hosszan, némán a falnak szoruló, rőlem rettegő fiút* - Szánalmas vagy.... - *mondom közönyösen, majd  elkapom a haját, úgy húzom magamhoz. Lenézek rá, majd lehajolok hozzá. Szemem lehunyom, s lenyalom a fiú vérét az ajkairól. Már várom előre hogy hogyan fog regaálni. Elszórakoztat. A félelme, a szenvedése,.....jó nézni. Élvezem. AZ arcát figyelem, közben nekinyomom a falnak, hogy ne szabadulhasson*

2011.10.24. 21:31 Shampy.

- Köszö...Áhh...- Kapok ajkaimhoz ijedten, és pár lépést hátrálok. érzem, hogy alsó ajkamból kibuggyan a vér. Letörlöm. Félek tőle. Nagyon. Én nem akartam ezt. Nem akarok itt lenni, ennek a vadállatnak a közelében kell lennem? Rettegek. Anya, segíts. Kérlek.  Próbálok nem sírni, nem zokogni, nem keserűen potyogtatni könnyeimet. Nem megy. Nemfog menni. Érzem, hogy egy sós könnycsepp végiggördül arcomon.  - Kérem ne...- Suttogom halkan. Azt hiszem, hogy evvel bőszítettem fel. MEgragad, majd a falhoz vág, és erősen felpofoz. A földre esek. Testem remeg~ Ez fog történni, nem? Annyira, de annyira gonoszul és dühösen néz le rám.  - Ne bántson...- Kérlelem könyörögve. Még hátrébb lépek tőle, a falhoz paszírozom magam, s reménykedek.

2011.10.24. 21:29 Tori

*ahogy előtte állok a válaszára várva, amire tulajdonképpen nem is igen vagyok kíváncsi végigmérem még alaposabban. Minden egyes négyzetcentijét gondosan átfésülöm és mordulok egyet. Szép. Az. Minden kétéséget kizáróan szép. Méghozzá dühítően. Féltékenység lobban bennem, de ezt palástolva elmosolyodom. Nme mutatom. AZt sosem tenném. A féltékenység egy érzés. Csak a gyengék éreznek. Én pedig nem vagyok az. A legkevésbé sem. Gonosz mosollyal nézek le rá* - Értem - *mondom bár meg sem hallottam a nevét. Tekintetem az ajkára téved. Odahajolok egészen közel hozzá* - Szép ajkaid vannak... - *mondom majd egy hirtelen mozdulattal , éppen hogy csak apró vágát ejtek rajta a tőrömmel.

2011.10.24. 21:27 Shampy.

Szemeimet azonnal lesütöm. Nem akarok annak a kegyetlen embernek a szemeibe nézni, hiszen csak undort tudnék kiolvasni. Bánom, hogy a nő elment, mert lábaim egyből remegésbe kezdtek. Féltem tőle. Nagyon. Mikor nevemet kérdezte, nem akartam rá válaszolni. Hang nem akarta ajkaimat elhagyni, így csak jóformán tátogni tudtam.   - Yuu... - Suttogom magam elé, de a herceg morran egyet, mire gyorsan hozzá teszem: - Shiroyama Yuu. - Dühös lenne, ha nem mondtam volna a teljes nevem, szerintem. Bár, lehet, hogy nem érdekli. Félve felpillantok a férfira, aki jóval magasabb nálam. Fekete szemeimmel érdeklődve, gyermeteg kíváncsisággal nézek a herceg szemeibe. Az én szemeim éjfeketék, s nagyon szépek. Legalábbis Édesanyám mindig ezt mondta. Meg az ajkaim, azokat anyumtól 'örököltem'. Mindig ezt mondta, hogy: " Yuu, kisfiam, neked vannak a legszebb szemeid a világon, és az ajkaid. Hmmm, biztos sok lány fog utánad esedezni. Olyan szép vagy, mint egy lány. Sőt, az összes leányt leköröznéd.". Folyton elpirultam erre. S, hogy most eszembe jutott, természetes arc pirosítom megint megjelent. Szégyenkezve hajtom le fejemet, és remeg a félelemtől és idegességtől. Nem tudom, hogy most mi lesz velem. Mindenesetre semmi jó.

2011.10.24. 21:23 Tori

*hosszan nézem az előttem fekvő fiút. Arcom undorodó fintorba torzul. Elkapom róla a fejem. Nézni sem akarom. Undok egy látvány. Útálom ha valami mocskos és rendezetlen. Szólítok egy szolgát mire az perceken belül ott terem. Morog mert lassú volt de fáradt vagyok...nincs kedvem most vele is üvöltöznöm. Csak intek neki aztán otthagyom őket. Ő majd teszi a dolgát. Ebben biztos vagyok. Nem is tehetne mást. Ameddig nem végez a szobámba megyek és az ágyra fekszem. A plafonra szegezem a tekintetem. A sötét tapétát nézem. Már ismerem minden egyes foltját, repedését szobám falainak. Többet vagyok itt mint bárki más...többet mint kellene. Evvel énis tisztában vagyok..mindenki. Apám is. Mégsem oldja fel a tiltást, amely láncként bilincsel ide. Persze már hozzászoktam a szúrós, ijedt tekintetekhez. Már nem tudnak érdekelni. Lehunyom a szemem és várok csendben. Mozdulatlanul fekszem, míg valaki benyit. Nem nyitom ki a szemeim csak mikor a cseléd hangját hallom. Akkor feléjük pillantok s hirtelen még én is megdöbbenek. Nem számítottam erre. Tudtam hogy az asszon ügyes kezei megteszik a magukét de ez felulmúlta mint amit vártam. Felülök s a fiúra nézek. Szememben érdeklődés csillan. Nem szólalkok meg csak csendben végigmérem. Most nagyon más. Vonásai tiszták, kecsesek. Mozdulatairól, még ha sebes is egy pillangó jut róla az eszembe. Megrázom a fejem. Ő egy szolga...egy alantas szolga aki azért él hogy szolgáljon... mégis... ahogy nézem...düh fog el. Nem kellene ilyennek lennie...szépnek. Felállok és odalépek elé* - Hogy hívnak?... - *kérdem nyersen*

2011.10.24. 21:06 Shampy.

Fáj. Nagyon fáj. Úgy érzem, hogy kitépi az összes hajam, mikor feljebb emel a földtől, majd a vár falának taszít. Fejem hangosan koppan a kemény kőfalon, s talán meg is repedt a koponyám. Nem tudom. Csak annyit észlelek, hogy minden elhomályosul előttem, majd szemem világa megszűnik létezni. Megvakultam volna? Ettől?  Nem, csak egy pillanatra elszédültem, úgyanis ,már látok, mégha nem mindent is élesen. Jobb karomat felemelem, és ujjaimmal megtapogatom fejem, majd szemeim elé tartom kezem.  - Vér...- Súgom magamnak, hogy tisztában legyek avval, hogy mi is az, ami vörös, a fejemből szivárog, s az ujjaimon van egy kicsi. Fáradt sóhajjal remeg meg egész testem a fájdalomtól. A férfi, kinek szavai keményen csengtek az imént, most hidegen nézett le rám, undorral tekintetében. Megvet. Legszívesebben megkínozna. Meg is fogja tenni. Látom rajta. Élvezni is fogja. Ohh, még mennyire!  Fogja a láncot,, és ránt rajta egyet, mire felkel kelnem a márványkövekről. Nehézkesen totyogok utána. fejem, mintha ólomból lenne, alig tudom tartani, vagyis ide-oda hanyatlik. Szemeimet le-le hunyom, miközben próbálom megtartani azt a tempót, amit a férfi diktál lépteivel.  Hirtelen megáll, én meg majdhogynem belemegyek. Egy idősebb asszonynak nyújtja át a láncot, és valamit mond neki. Nem értem. A hangok eltompulnak, és légzésem is lassabb lesz. A fejem nagyon fáj.... A herceg elmegy, majd az idősebb nő elém áll, és jól végigmér. Nem beszél hozzám, csak elindul, magával húzva engem. Sokáig tekergünk a sok folyosó között, míg végül az egyik ajtón betessékel, majd magunkra zárja. Egy szépen díszített fürdőkád van a szoba közepén, miben sima víz van. A hölgy elkezd levetkőztetni, mire én arrébb ugrok.  - Hagyjon! - Kiabálom ijedten. Erre a válasza egy rántás, és én találkozom a márványkövekkel. Fájdalmas nyögés hagyja el ajkaimat. Az öreg nő tovább vetkőztet, amit már hagyok. Nem merek ellenszegülni vele. Lehet, hogy jóval túlvan hatvan év felett, de erős, határozott nő, aki magasabb ranggal, és ezek szerint erősebb izmokkal rendelkezik, mint én. Izmok? Nekem? Dehogyis. Olyan nekem nincs... Vézna vagyok, bordáim jól kilátszanak, ahogy medence csontom is. Nagyon lefogytam, karjaim gyengécskék. Nőies alkatom van még mindig, és szerintem az is marad. Pedig férfiasabb szeretnék lenni!  A nő, vagyis szolga beleültet a kádba. Majdnem sikítok, mikor beleülök abba a jéghideg vízbe. Testem megfeszül a rossz érzésre, szemeimet összeszorítom, arcom eltorzul a fájdalom miatt. Testem, mintha ezer kis kés szurkálná. A nő elkezd mosdatni. Alaposan, mindenhol. Igen, ott is, a nemi szervemnél. De, nem érzem, a jéghideg víztől szinte lefagytam, s nem érzek semmiféle külső tapintást. Ajkaim felvették a lila színt, s már didergek. Fogaim hangosan koccannak össze. Fázok.  A szappan csípi a sebeimet. A szolga, a csontos ujjaival hajamat mossa, vagyis inkább tépi. Lekerül rólam a sok kosz. Végre kiszállhatok a vízből, és megtöröl a nő, majd egy ruhát aggat rám, ami nem is tetszik. Undorítóan ronda barna és a zöld köztes állapotának felel meg a színe. Nem yukata, de hasonlít rá. Egy tipikus, szolgáló ruha, ami nem szép. Bezzeg a nőnek, nagyon szép narancssárga színű yukatája van! Phümp... Ez nem ér! Hajammal nem cicózik sokat. Egy kontyba összefogja a fejem búbján. Egy szálat sem hagy szabadon, amitől feszítő érzést érzek a fejemnél, mintha fájna a hajam. Egyébként nem történt semmi a fejemmel, nem vérzik. A vér, alapból az ujjaimon volt, csak akkor nem tudtam megállapítani, hogy friss, vagy rászáradt vér-e.  A nő, egy árva szót sem szólt hozzám, egészen mostanáig.  - Te mostantól egy rabszolga vagy, aki engedelmességgel tartozik a hercegének. Felségnek, hercegemnek, vagy uramnak szólítod! nem beszélsz vissza neki, és nem magázod, csakha megengedi! Érted? - erre némán bólintok. Folytatja: - Hogy mikor ehetsz, az attól függ, hogy hogy viselkedsz. A herceg nem bírja a bűzt, és a koszt túl sokáig, szóval mindennap megkell mosakodnod. De, nem itt. Ide többé nem jöhetsz. A kastélyon kívül van egy kisebb faház. Ott fürdenek az ilyen szolgák, mint te. Nincs meleg víz számodra, csak ilyen hideg. Azt teszed, amit a herceg mond! Reggel megveted az ágyát, beviszed a reggelit, kiválasztod a ruháit, és felöltözteted. Vele mész mindenhova, hacsak nem éppen más feladatot végzel, vagy éppen megparancsolja, hogy nem mehetsz vele. Ő a Királyod! Neki kell élned. - fejezi be, majd nyakamra helyezi ismét a nyakörvet, és maga után húz. Sebeimet nem kötötte be, szóval azt magamnak kell valahogy megoldani. Ismét gyalogolunk egy csomót, míg végül egy szépen kidolgozott, nagyobb ajtónál állunk meg. A nő bekopog, majd miután megkapta az engedélyt, belépett, velem együtt. Egy hálószobában találtam magam, ami nagyon szép volt. Elámulva, csillogó szemekkel néztem körbe.  - Ahogy kérte, Uram!  - Ezek után, a nő távozott. Én meg nem figyeltem a hercegre, mert elvoltam foglalva a gyönyörű szép berendezésen. Nagyon szépen nézett ki a szoba, és egy hatalmas ágy is van!

2011.10.24. 21:02 Tori

*húzza maga után rendületlenül, majd mikor végighallgatja a fiút láthatóan megrökönyödik. Egy darabig csak néz a fiúra* - Te ezt komolyan gondolod? ... - *kérdi veszélyesen szelíden. Közelebb lép. Van benne valami kifejezetten félelmetes, és fenyegető* - Komolyan azt hiszed hogy csak annyira becsülnek, annyira számítasz mint mondjuk egy kutya?...hát nagyon de nagyon tévedsz - *erre szeme dühösen megvillan, elkapja a fiút a hajánál fogva és felemeli* - Jól jegyezd meg...itt te egy senki vagy...érted?...az én tulajdonom...azt teszek veled amit csak akarok...úgy kínozhatlak ahogy éppen nekem tetszik..felfogtad? - *eldobja messzebbre, úgy hogy Aoit csak a kemény fal állítja meg*

2011.10.24. 20:58 Shampy.

Mikor rájövök, hogy a fiú rám bökött, mint egy használati tárgy, úgy éreztem magam. "Azt"? Ember vagyok, és nem holmi selejtes, korhadt szekrény! Igenis tessék velem emberibben bánni!~ De, hiába mondanám ezt nekik, nem történne semmi. Talán megölnének, bár szerintem inkább megvernének, és pár nap múlva abba halnék bele.  Szóval marad a csönd, a hallgatás, és a beletörődés. Mást már nem tudok tenni. Megtörtént az, amitől féltem, az, amit nem akartam. Anyám nem lehet büszke rám. Biztosan, hogy megrovó szemekkel pislant le reám, és tudom, hogy most egy hatalmas pofonnal térítene észhez...  Bár nem Édesanyám tenyere hoz vissza a valóságba, hanem az, hogy a nyakamon egy erős rántással a márványpadlóra esek, előre felé, arcra. Mégis, hogy került rám ez? Ez olyan, mint egy nyakörv! Az is! A fiatal herceg meg sietős léptekkel viharzik ki a nagy teremből, engem maga után húzva. Gyorsan felpattanok és sietek utána, mert nem akarom, hogy a nyakam megint vérezni kezdjen. Bár, azt hiszem, hogy evvel igen elkéstem, mivel érzem, hogy meleg vérem kibuggyan a horzsolások nyomaiból. Halkan felszisszenek. Mikor hallom hangját, megrettenve nézek fel rá, de csak a hátát láthatom. Nálam jóval magasabb, és szálkásabb testű férfiú. Igazi herceg. Haja lágyan omlik vállára. Biztosan selymes tapintása van, ahogy bőrének is. És milyen illata lehet? Ahh, innen érzem, hogy mennyire finom és férfias. Pont hozzá illő. Kemény szavai viszont ellentétekre találnak, gyönyörű külső mellé párosul a goromba, kegyetlen belső. Nyelek egy nagyot.  - Tessék? - Kérdek vissza döbbenten, és meg is torpanok. - Mi az, hogy nem gondolhatok és érezhetek? - Kérdem, teljesen megfeledkezve a helyzetemtől.  - Ember vagyok! Érző emberi lény! - Kiabálom neki felelőtlenül. - Nem tilthatod meg nekem, hogy ne érezzek, hogy ne gondoljak! Nem vagyok a Tiéd! - Nézek szemeibe dacosan, de makacsságom és bátorságom egy pillanat alatt elinal, s helyét a félelem veszi át. Talán jobb lett volna, ha csendben kullogok mögött? Igen. Ez egy jó ötlet lett volna, de szókimondó vagyok, bármennyire is próbálom magam türtőztetni. Azonban, mostanában megtanultam befogni a számat, de ez, a férfi kis szövegelése teljesen kiakasztott.  Belenézek azokba a kegyetlenül megvillanó szemekbe. Ebből egy pofon lesz, vagy egy verés, vagy nemtudom, de büntetés nélkül nem úszom meg. De nem érdekel! Nem leszek a bábja!

2011.10.24. 20:55 Tori

*Mióta csak az eszemet tudom el vagyok átkozva... Legalább is mindenki ezt mondta, s mondja nekem a mai napig is. Hogy miért?... Nos, ezt én is szeretném tudni. De, ahhoz meg kellne szólalnom, amit semmi képpen sem akarok. Nem szeretek beszélni, illetve kimenni nappal bárhová is. Olyankor mindenki néz. Gyerekkorom óta kerülnek az emberek. Ha kiléptem a házból összesúgtak a hátam mögött, és ezt utáltam. Utáltam, de mit is tehettem ellene?... Egy ideig tűrtem, de mindhiába. A sottogásból csevely, a csevelyből pletyka, a pletykából lázadás lett. Egy lázadás ellenem. Gyerek voltam még...nem tudtam hogy miről van szó. Sokan voltak a kastély körül. Apám nevét kiabálták. Ő kiment, engem levitt a pincébe hogy maradjak ott. Vártam. Féltem és remegtem, de nem jöttek érten. Csak másnap jött le apu komoly arccal. Azt mondta hogy többé nem hagyhatom el a kastélyt. Nem értettem hogy miért. Sírni kezdtem. Meg akartam őt ölelni de nem hagyta. Ellépett, eltolt. Hideg volt, kegyetlen. Azt mondta a toronyban fogok lakni, és nem mehetek ki többet a birtokról. Én betartottam. Mikor erre gondolok elfog valami megfoghatatlan szomorúság, valami düh..egy erő ami nagyobb nálam. Dühömben a falba vágom a kezem. A fal megtörik a kezem után. Egy könyvet veszek föl. Próbálok nem a múlton gondolkodni. Nem megy.Az apám hangja riaszt fel. Morogva dobom félre az értékes könvyet,de persze ez neki mit sem számít. Semmit, ahogy más sem. Nem sietek. Komótosan ballagok végig a hatalmas, hosszú folyosók végtelennek tűnő rengetegén. Unom már az apám fárasztó - s mindeddig teljesen hasztalan -  beszélgetéseit, amelyekben csak ő beszél, én meg rendszerint meg sem szólalok. Hideg arccal lépek be a terembe. A szolgák egyből elhallgatnak, én pedig közelebb lépkedek. Nem hajtok fejet a király, az apám előtt. Nem tisztelem meg semmivel. Csak állok, tekintetem a szolgákra téved. Hosszan nézem őket, majd kinyújtjom a kezem. Aoira mutatok kifejezéstelen, merev arccal*  - Azt... - *morogom, mire a szolgák már ugranak is és egy láncot csatolnak a fiú nyakára, majd a hercegnek nyújtják mély meghajlások közepedte. elveszem és többet nem is szólva elindulok, s ezzel magával rángatva a fiút. Gyors, határozott léptekkel viharzom  ki a teremből. Kong a kastély mikor bezárul a kapu mögöttem.* - Mostantól te az enyém vagy...azt teszed amit mondok és úgy ahogy mondom. Nem beszélsz ha nem kérdezlek, nem ellenkezel, nem kérsz, nem akarsz, nem gondolsz, nem érzel, világos? - *kérdem kimérten, ridegen hátra sem pillantva rá. Talán egy cseppet eltereli majd a figyelmem...ajánlom neki hogy így legyen*

2011.10.24. 20:47 Shampy.

- Otosan! – Egy szó a sok közül, mit Édesapám felé intézek. De választ hiába várok, hiszen testét elhagyta a lelke, s kitudja, hogy hova került. Mardos a bűntudat, hogy nem tudtam bocsánatot kérni tőle… Egy olyan személytől, aki pótolhatatlan számomra. Fáradt és megtört vagyok. Nem merek mások szemébe nézni, de nem is baj az. Édesanyám csendesen ül. Mered a nagy semmibe. Nyelek egyet, és próbálok szavakat erőltetni számra, de mivel hang nem jön ki belőlem, így feladom az ilyesfajta próbálkozásaimat. Apám elment, és nincs, ki dolgozzon. Anyám mégsem dolgozhat, mivel törékeny testalkatú, alacsony nő, aki nem bírná a testi megterhelést. Szóba jövök akkor még én, aki igencsak fiatal, és alig tud valamit a munkáról, mivel folyton betegeskedtem. A kis családi békénk megtörni látszik. Sajnos. Egy év telt el. Egy év szenvedés, keserűség után eljött az, amire nem számítottam. Édesanyám is megbetegedett, bár nem mutatta jelét. Miután apám meghalt, Ő gondozta a földet, Ő fogott halat a kis tóban, és Ő tartott el. Ahhoz képest, hogy mennyire törékeny testalkatú, sokáig bírta a terhelést. Próbáltam neki segíteni ott, ahol tudtam, de akkor csak bajok történtek. Semmire sem voltam képes, mindent elrontottam. Anyám mindenféle botlásomra csak megcsóválta nevetve a fejét. De én pontosan tudtam, hogy az a nevetés nem boldog, hanem keserű, meggyötört. A házi munkát én végeztem, már amennyire tudtam. A főzéssel meggyűltek a gondjaim, így azt is Anyámnak kellett végeznie. Viszont, mikor már közeledtünk az év végéhez, kezdett egyre rosszabbul lenni, s többször állt meg pihenni. Olyan is megesett, hogy összerogyott a munka súlya alatt. Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Tehettem volna a dolgok alakulása ellen, ám mindig leintett, hogy hagyjam. Most meg itt térdepelek mellette, s imádkozok az Istenekhez, hogy kegyelmezzenek neki.  - Hagyd abba… - Rekedtes, de vidám hang kúszik be a szoba csöndjébe. Rögtön felkapom fejem, s ráemelem tekintetem, melyből világosan kiolvasható értetlenkedésem: ’ De, miért?’  - Semmi baj. Semmi baj. Nekem ez a sorsom, a végzetem. Ezt rendelték el nekem az Égiek. Tartsd tiszteletben, és fogadd el! – ripakodik rám hirtelen azokkal a szigorú, de mégis gondoskodó szemekkel. Arca ellágyul, mikor megpillantja némán folyó könnyeimet. Csitítgatni kezd, hogy nyugodjak meg, de törekvése hiábavalónak bizonyult.  - Az Isten szerelmére, fiam! Állj a két lábadra, és hagyd abba ezt a vinnyogást! Kiskorodban csináltad ezt, hogy mindenért sírtál – mosolyodik el. – Akkor mindig akaratoskodtál. Olyan voltál, mint egy hercegnő. Bár, most is az vagy. Gyönyörű vagy, musuko. – Elmosolyodva hallgatom gyermekkorom apró részleteit, mit Anyám kedves szemeit rám vetve közöl. Megsimogatja sírástól nedves arcom, és folytatja.  - Én nem leszek melletted mostantól. Te is tudod. Fiatal vagy még, és előtted az élet. Sose, de sose állj rabszolgának! Ígérd meg nekem, hogy a saját utadat fogod járni, és nem hagyod, hogy befolyásoljanak! Kérlek. – Hangja elcsuklik, mire én megígérem neki, hogy mindig is a magam ura leszek, s nem fogok megalázkodni senki előtt. Nézem, ahogy Anyám szemhéjai lecsukódnak, teste elernyed, vonásai kisimulnak. Szép, tiszta, nemes lelkű hölgy.  - Okaasan… - Suttogom halkan, reménykedve, hogy lelke olyan helyre kerül, ahol tisztelik. Befekszem mellé az ágyba, és hozzábújok. Még érzem teste melegét, tudva, hogy egy óra múlva teste kihűl. Nem baj. Még egyszer teste melegét akarom érezni. Árva lettem. Egy gyerek vagyok, kinek nincsenek szülei, ki éhezik, kit nem becsülnek meg, ki álmok és barátok hiányában létezik a földön. Már három hete ugyan azt a ruhát viselem. Egy egyszerű, és igen szakadt hadajuban mászkálok mindenhová. Csak ez maradt nekem, semmi más. Mikor a legutolsó születésnapomra megkaptam, csak csodálkoztam, hogy milyen vakítóan fehér a színe, és frissen mosott illata van. De most szutykos, és sok kis lyuk éktelenkedik rajta. Ettől függetlenül szeretem, hiszen ez a legnagyobb ajándék, mit valaha kaptam, tekintve, hogy igazán szegény családom volt, akik nem engedhettek meg mindent, sőt, szinte semmit sem. Minden pénzbe kerül, ami persze nincsen.  A kis kunyhónk mellett van egy kis halas tó, amit imádok. Nagyon szép, és sok hal van benne, amelyeket szeretek nézni. Nem tudom, hogy miért, de tőlem nem félnek. Bátran odaúsznak ujjaimhoz, s hagyják, hogy pikkellyel borított testüket cirógassam. Apámnak sose engedtem, hogy belőlük halásszon. Szerettem őket, és boldog voltam, hogy nekem is vannak úgymond házi állataim. Mióta a szüleim elhaláloztak, csak ők maradtak nekem. Időm nagy részét a vízben ücsörögve töltöm, és a halak körbevesznek, mintha evvel akarnának jelezni, hogy még ők itt vannak nekem. Ezen mindig csak mosolyogtam, ahogy most is. Igen, itt ülök közöttük.  - Mégis mit csináljak? Magányos vagyok… - Térdeimet felhúzom és átkarolom. Fejemet lehajtva sóhajtok egy aprót. Lesek magam elé, hogy mégis csak kezdeni kéne valamit az életemmel, mert az önsanyargatás nem visz semmire. Okaasan most biztosan leszidna. - Nézzétek! Ott egy kis kunyhó!! – hallok egy messzi hangot, miből a megvetés sugárzik. Felpattanok, s rögtön körbepillantva keresem a hang forrását. Lódobogásra leszek figyelmes, majd lovakra és emberekre, kik kardokkal suhintanak. Minden olyan gyorsan történt, s nekem csak egy pillanatom, hogy elmeneküljek onnan. Barátaimat hátra hagyva gázolok be a vízbe. Úszni nem tudok, de nem is megyek be teljesen. Lebukok a víz alá, s úgy megyek tovább. Remegek az idegességtől, torkomban gombóc keletkezik, amit nagyon nem szeretek, mert nem tudok nyelni tőle. Már alig kapok levegőt, de még nem jutottam át a tó másik oldalára. A halak ismét körülvesznek, bár már nem is értem, hogy minek. Hangosan, kétségbeesetten kapkodok a levegőért, de nincs időm megvárni, míg légzésem rendre áll. Kénytelen vagyok futni. Lélekszakadva szedem lábaimat, és imádkozok, hogy ne vegyenek észre.  - Egy ember! – ordít valamelyik, majd csak azt hallom, hogy hangos csapongás közepette nyergelnek felém lovaikkal a kardos emberek. Hátrapillantok. Magasra csap a lovak lábain a víz, néhányuknak az oldalát is eléri. Ha nem ebben az esetben lennék, akkor megbabonázva állnék, s csak nézném őket, hogy milyen gyönyörű. Azonban, most nem éppen a legmegfelelőbb a pillanat, azt hiszem. Jönnek utánam, s hamarosan utól is érnek. Hamar megtorpanok, és félve emelem fel fejemet, hogy valamelyik szemébe nézhessek.  - Te mi vagy? – veti oda nekem az egyik. Lovaikkal közre fognak, kört alkotnak, így a menekülési esélyem egyenlő a nullával.  - Ember – válaszolok erre az értelmetlen kérdésre, de ahogy elnézem, ezzel csak felidegesítettem őket. Egy kövér pacák száll le a lováról, s mintha a ló megkönnyebbülve nyerítene fel, hogy végre nem kell magán hordoznia a nehéz testsúlyát.  Megrökönyödve lépek hátra egy lépést, mire valami büdös szagot érzékelek. Hirtelenjében fordulok meg, s konstatálom, hogy csak az egyik lóhoz kerültem túl közeli kapcsolatba. Nem tudok figyelni a mögöttem közeledő férfira, hiszen elbűvöl az állat szépsége. Egy kanca. Biztos vagyok benne. Nagy, szépséges kék szemeiből sugárzik az élni akarás, a szabadság utáni sóvárgás. Meg akarom érinteni, de ekkor megtörik a varázs, a szép pillanatnak vége szakad. Két húsos kar öleli körbe csípőm, és ránt egyet rajtam. Felsikkantok. Hangomat messze viszi a szél, ám nem eléggé. Az erős férfi, egyetlen könnyed mozdulattal a földre vág. Fájdalmasan felszisszenek. Bal térdemet felhorzsolta a köves föld, mi már rég kiszáradt a sok napsütéstől. Hátamra fordulok, amit meg is bánok, mert hatalmas súly nehezedik derekamra.  - Neh! – nyögöm kétségbeesetten, eszeveszett hadonászás közben. Úgy érzem, hogy testem összeroppan. Nem tétovázik sokat, hamar kettényitja mellkasomnál a hadajuban-t, de mikor szemei meztelen felsőtestemre tévednek, teljesen ledermed, velem együtt. Ő a döbbenettől, én a félelemtől.  - Te… fiú vagy. – Koszos kövér ujjait végighúzza mellkasomon. Arcán egyre nagyobb undor jelenik meg, aztán egy hirtelen mozdulattal leszáll rólam. Hitetlenkedő szemekkel találom szembe magam, s nem igen értem döbbentségük okát.   - Undorító!! – förmed rám. – Pedig már azt hittem, hogy ma estére egy igazi szépséget zsebelhetünk be! – röhög, majd visszamászik a lovára, kérdőn tekintve a mögöttem lévő lovasra, mintha tőle várna választ.  - Elvisszük a többi közé – szól valaki. Most fogalmam sincs, hogy mi következik, de értetlenül rezzenek össze, ahogy megérzem nyakam körül a kötél durva anyagát. Most már tényleg elvesztem a fonalat. Hova akarnak vinni?! Erős rántás hoz vissza a jelenbe. A durva anyag erősen fogja körbe nyakamat, alig kapok levegőt. Elindulnak, s a kötélnél fogva ráncigálnak maguk után.                                                                                                                   - Neee!! – Kiáltok fel hangosan, hogy meghallják. Nem szentelnek túl sok figyelmet akaratomnak. Gyorsan felpattanok, és utánuk szaladok. Ügetnek, én meg rohanok utánuk, görcsösen szorítva a nyakam köré csavarodott kötelet. Lábaim fájnak. Ohh, de még mennyire! Már vagy egy órája csak húznak és húznak maguk után. Ha elesek, akkor hátamon egy éles ostor csattanását érzem, mire sírva kiáltotok fel, s könyörögök, hogy engedjenek el. Többször erősen megrántották a kötelet, és én fuldoklok. Nem akarok itt lenni, nem akarok utánuk futni, nem akarom, hogy egy kötél fojtogasson. Én csak nyugodtan ültem a kis halas tavamban, és reménykedtem valamiben. Tényleg, miben is? De nem ártottam senkinek! Akkor meg miért viselkednek velem így? Anyám, Apám! Miért nem vagytok velem?!  Felzokogok arra a mérhetetlen fájdalomra, amit éreztem most jelen pillanatban. Azonban, feltűnik, hogy lelassulnak, és meg is állnak. Kíváncsi szemeimet ide-oda kapom, hátha találok valami érdekeset a számomra. De nem. Több férfi, s nő ül egy kupacban, lehorgasztott fejekkel, világfájdalmas vagy épp semmitmondó tekintettel.  - Gyere! – Érzem, hogy a húsos férfi ránt egyet rajtam, mire előre bukok. Hangos hahotázások közepette tápászkodok fel. Egyáltalán, hogy került a kezébe a kötél? Előbb még egy másik férfi szorongatta! Az idegesítő anyagot, mi nyakamat szorongatta, a kövér ujjak egy szempillantás alatt lefejtetik rólam. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, s ujjaimmal a fájó részeket tapogatom. Biztos vagyok benne, hogy a nyoma jó ideig megmarad, hiszen a kötél kellőképpen kidörzsölte ahhoz, hogy még vérezzen is. Meg, az én bőröm egyébként is érzékenyebb, mint egy átlagos fiúnak.  A kisebb csoporthoz lökdösnek, de én ettől függetlenül kicsit távolabb foglalok helyet. Elborzadva veszem tudomásul, hogy mindent megesznek, amit látnak. Nem érdekli őket, hogy mozog-e, vagy sem. Gusztustalannak tartom az ilyet. Én nem lennék képes mindent megenni, még ha az életembe kerülne is! Most, mikor jobban megnézem őket, veszem észre, hogy mindegyikük szutykos. A szagukat idáig érzem, s ettől elborzadom. Igaz, én se lehetek valami illatos. Gyerekek is vannak itt, de nem sírnak. Egyikük sem. Mintha tudnák, hogy mi történik velük, pedig én se tudom… Megérzéseim szerint semmi jó dologban nem lesz részünk. Finom illat kúszik az orromba, mire felkapom a fejem. Nem messze tőlem, azok a gonosz emberek egy tűz köré gyűlve húst sütnek, majd hangos csámcsogások közepette elfogyasztják azt. Csak pislogni tudok. Ennék nagyon szívesen, de azért annyira nem vagyok éhes. Vágyakozó szemeimet kicsit arrébb vezetem, és megpillantom azt a szép lovat. Tarka színű, csodás kanca! Fehér és a világosabb barna keveredett testén, míg szemei gyönyörű kékek. Oda akartam menni, hogy megérintsem. Meg akartam simogatni, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehet teste melege, szőre tapintása. Lovat csak látni volt szerencsém, de sosem érhettem hozzá. Azonban most itt van pár lépésre tőlem, mégsem mehetek oda hozzá. Inkább összehúzom magam, amennyire csak tudom, és próbálok elaludni. Félek a holnaptól.   Azt gondoltam, hogy tudom magam tartani, és nem eszek össze mindent. De, tévedtem, hiszen egy nap után kénytelen voltam bogarakat és füvet rágcsálni, hogy életben maradhassak. Természetesen egyik bogárnak sincs valami jó íze, de több mint a semmi. Pár napja kutyagolunk, és én is már bűzlök, leginkább a verejték, és vizelet szag miatt. Ezek a kardjukat le nem tévő emberek, nem hagynak időt nekünk, ha hív a természet. Ezért is van az, hogyha ürítenünk kell, ott a ruhánk, amibe megtehetjük. Csak is kizárólag akkor állunk meg pihenni, ha a fogva tartóinknak valami problémája van. Mondjuk, ők nem fáradnak el a több napos séta közben, mivel lóháton igen megkönnyített dolguk van. Most is éppen haladunk utánuk. A két csuklómat összekötötték egy kötéllel, aminek meglehetősen nem örültem, mert féltem, hogy eltörnek, mivel igencsak vékonykák. Most, hogy így magamra pillantok, borzasztóan lefogytam. Bordáim kilátszanak, gerincem vonala is tökéletesen látható. Rémesen nézhetek ki, és fogok, ha ez így megy tovább.   Mikor már több napja gyalogoltunk, a nagy semmibe, kezdtem feladni. Kényszeredetten mentem, és egyre többször rogytam térdre. Ám, most hang üti meg fülemet, méghozzá igen nagy zsibongás. Valahogy már nem is érzem fáradságomat, inkább az új – felettébb büdös -, helyre koncentrálok. Igen, tudom, hogy mindig a büdös szóval illetek mindent, de ez az igazság. Szeretem, ha finom illatok ölelnek körbe. De, ehelyett patkányok futkosnak lábam körül, miktől megriadok, de próbálok nem felsikkantani.  - Hol vagyunk? – Kérdem meg az egyik lovon ülőt. De, válasz helyett lepattan lováról, s felettébb dühös arckifejezéssel trappol felém. Hosszú fekete hajamat megragadja, úgy húz magához.  - Van képed megszólalni?! Mit képzelsz magadról, te kis senki?! – Rivall rám, miközben gyomorszájon rúg. Hatalmas pofont kapok, mitől el is esnék, de hajammal megtart, így még fájdalmasabb ez az egész. Köhögve fogom meg hatalmas kézfejét, hogy ne húzza a hajamat. A földre taszít, mint valami tárgyat, ami nem működik. Rosszul esik ez a bánásmód, és igazán meg is osztanám eme véleményemet, de félő, hogy megölne érte. Ezért inkább választom a tűrést, s a szavak lenyelését, mik kitörni készülnek belőlem, ahogy sós könnyeim is. Egy durva rántással megindulok a földön csúszva. Borzasztóan fáj, ahogy a kötél egyre inkább szorul, és dörzsöli ki a két csuklómat. Gyorsan két lábra pattanok, és megyek utánuk, mielőtt a földön húznának.  - Piac… - Szólal meg mellettem egy fiatal nő. – Rabszolgapiac…- Ahogy ajkai elhagyják a ’rabszolga’ szót, lemerevedek. Eszembe jutnak Édesanyám szavai, hogy soha, de soha ne álljak rabszolgának, s magam útját éljem. Csalódnia kell bennem, mert most itt vagyok, itt állok sorban két férfi mellett, s egy jól öltözött öregebb férfi szemlél meg mindenkit. Aztán mikor megáll előttem, érzem, hogy csontos ujjait állam alá csúsztatja, s felemeli fejemet. Nem merek szemeibe nézni, de muszáj. Kötelező.  - ezt még elviszem! – Kiállt fel. Úgy beszél rólam, mintha valami tárgy lennék. Itt ennyire eltiporják az emberek jogait, azt, hogy kik vagyunk? Elfeledik, hogy mi, én is ugyanolyan ember vagyok, mint ők?   Most nem húznak, és kötnek ki minket, mint a kutyákat, vagy valamilyen állatot. Egy szekéren utazok, ahogy a többi társam. Jól esik, hogy nem kell állnom s mennem, mert már fájtak a lábaim. Viszont, ahogy mentünk, úgy fogytak a társaim. Végül már csak hárman maradtunk. Egy hatalmas kerítés előtt álltunk. Meggyötört tekintettel léptem be azon a hatalmas főkapun. Egy igen nagy előkertbe találtam magam, a fű szépen vágott, gyönyörű virágok mindenhol, kis tavacska felett pedig egy híd található, amin sajnos nem mentük át. Bevezettek minket a hatalmas épület, vagyis inkább ódon kastély kapuján, a fehér falak közé. Kirázott a hideg, félelem vette át az érdeklődésemet. Nyeltem egy nagyot, mi szinte visszhangzott a kastélyban. Csupasz lábaim halkan csattantak a hideg márványköven. Nem igen mondhatni, hogy jó melegséget és bizalmat árasztott ez az egész hely, de próbáltam valami jót keresni a sok rossz ellen. Hiába. Egy nagyobb helyiségbe léptünk be, ahol egy trónon ült egy öregebb király. Térde kényszerítettek minket, és szinte éreztem azt a megvetést, mi a király szemeiből sütött le ránk. Engem különösen végigmért, mire kirázott a hideg. Legszívesebben elmenekültem volna, de ez lehetetlen jelen pillanatban. Szemeit lehunytam, mire Őfelsége méltóztatott megszólalni.  - Kouyou! – Szinte beleremegtek a falak, ebbe a hangos rikkantásba. Pár perc elteltével, pedig kinyílt a terem hatalmas ajtaja, ami a hátam mögött volt éppen. Hátrafordítottam fejem, de fekete tincseim arcomba hullottak. Egy fiatal férfi elegáns, kimért és merőben kecses léptekkel jött el mellettünk. Első látásra is látni, hogy igazán nemesi családba tartozik.  - Válassz magadnak egy szolgát. – Dörmögte az idős király, miközben felénk bökött fejével. Fejemet ismét lehajtottam, szétharapdált, véresen duzzadt ajkaimat ismét beharaptam. Megéreztem számban vérem ízét, amit mostanában egyre többször érzek. Nem akartam itt lenni, nem akartam ezt. Már nincs remény. Igaz, anya?

[53-34] [33-14] [13-1]