Új bejegyzés Frissítés

2011.09.11. 14:05 kimi

A kis herceg már alig várta, hogy osztogathassa a parancsait egy igazi lovagnak. Türelmetlenül ücsögrgött a szobájában és várt. Miután beszámoltak a királynak, őfelsége megparancsolta Kenichinek, hogy menyjen a herceg szobájába. Majd közelebb lépkedett hozzá, és még megjegyezte.* -Sajnálom hogy ezt kell tenned. A fiam szeret mindenkibe belekötni. Úgyhogy kérlek, ma viseld el őt. *Rázta meg a fejét rosszallóan, majd útjára küldte a fiút. A herceg szobája nem ott volt, ahol testvéreié. Sokkal eldugodtabb, sötétebb helyen ahol alig járnak. Persze Atsu direkt ezt a szobát kérte.Mikor hallotta hogy kopognak, felpattant az ágyról és szinte kitépte az ajtót.* -Héé, végre ittvagy! *Vigyorgott a fiúra izgatottan. Miután bejött, becsukta az ajtót és lehuppant az ágyra.* -Elég megviseltnek tünsz. Nehéz volt a küldetés? Öltél embert? *Kérdezősködött. Nem sokszor látni őt ilyen elkesnek. Apja eddig sosem engedte a lovagok közelébe, mert félt hogy veszélybe kerül a kis herceg.* -Áll már fel a földről te idióta, és ülj le! *Mutatott maga mellé az ágyra.*

2011.09.11. 08:49 Akai

*A fiút nézte és bólintott a királynak, hogy természetesen teljesíti a parancsát. Lassan fölálltak a lovagok és elindultak. Mikor kiértek, azonnal a lovaikra pattantak. Alig telt el egy-két perc, míg elkészültek mindannyian, majd vágtázva elindulta a királyság határa felé, amerre betolakodókat láttak nemrég. Hosszabb ideig mentek, hisz eléggé messzire kellett menniük. Mikor a megadott helyhez közel értek, lassítottak lovaikkal és szétváltak, hogy betudják keríteni az errefelé tartózkodó behatolókat. Ez hamar meg is történt. Egyenlőre még nem támadtak, csak elzárták az összes menekülési útvonalat. Észrevétlenek maradnak és próbálják kideríteni kik az idegenek. Végül meghallják, hogy egy király elleni merényletről beszélnek, így azonnal lépnek is. Nagyobb csatába keverednek a betolakodókkal. Végül győzelemmel járnak, de egy lovag belehalt a küzdelembe. A néhány férfit maguk után húzva indulnak el vissza a királyhoz. Társuk testét egy lovon viszik vissza. Kenichi mindezek ellenére szokásos érzelemmentes arcával ül a lován és halad lassan a többiek után. Többnyire ő a sereghajtó. Társai hosszú évek után sem biztosak abban, hogy megbízhatnak-e benne, így nem merik vezetőnek állítani. Hamarosan visszaérkeznek mind, Kenichi kivételével, aki inkább tett egy kis kitérőt még, mondván, hogy megnézi, hátha van még más betolakodó is a környéken. Nem talált senkit, így a kastély elé érve, még épp látta társait, akik beindultak a királyhoz. Gyorsan követte őket Kenichi is, így a lovagok együtt értek a király szeme elé. Letérdeltek és elmondták, hogy elkapták a támadókat, akik a király ellen szándékoztak merényletet végrehajtani, valamint, hogy egy társuk életét vesztette a harc alatt. Átadták a néhány férfit a királynak, majd a lovagok lassan távoztak, hisz nem kaptak mára már több küldetést, ami nem is volt meglepő, hisz már késő délután volt. Mindenki visszatért pihenni a helyére. Kenichi ott maradt, még mindig térdelve és várta a büntetését, pedig legszívesebben visszament volna most a szállására és alaposan kipihente volna magát. Ennek ellenére szó nélkül várta, hogy mi lesz.*

2011.09.10. 23:33 Kimi

-Sokszor láttalak már ott! *Vágott a fiú szavába.* -És mindig nagyon óvatos voltál, körülnéztél hogy nem látnak e. *Mosolyodott el sejtelmesen, majd ismét a király felé fordult.* -Én akarom őt megbüntetni apám!  -Atsu..  miért akarsz te mindenkit büntetni? *Fogta értetlenül a fejét a király.* - Kenichi san egy jó lovag. Nem érdemli ki a te bün.. -Nem érdekel! Az én kertembe jött, így azt csinálok vele amit akarok! *Rivallott fel a fiú.* -Rendben rendben.. miután elvégezte a küldetését, azonnal a szobádba küldöm őt. *Sóhajtott végül a király.* -Helyes! *Vigyorodott el a fiú. A vöröshajúra tekintett, és megpaskolta a mellkasát.* -Ne aggódj jól fogunk szórakozni. Én biztosan. *Kuncogott, és ment a dolgára.*

2011.09.10. 18:46 Akai

*Csak csöndben, vigyorogva figyeli a herceget és a királyt, majd mikor rá terelődik a herceg figyelme, kicsit megkomolyodik az arca. Hallja, mivel vádolja őt meg a herceg. Magában sóhajt egyet, hogy milyen óvatlan volt, hogy meglátta őt valaki. Ő nem észlelte, hogy figyelték őt.* Elnézését kérem, hercegem... *emeli tekintetét a fiúra, de kissé el is vigyorodik.* Többször nem fordul elő... nem tudtam, hogy az ön engedélye szükséges ahoz, hogy oda menjek... *meghajol előtte és komolyabb tekintetre vált.*

2011.09.10. 18:29 Kimi

Szépséges álmaiból a tűző napfény keltegeti fel. Halja, ahogy valaki kinyitja az ablakot, és mellé lépked. Egy vékony, nőies hang az ő nevét ismételgeti és megpróbálja felébreszteni őt, de Atsuhi csak morran egyet, és a másik oldalára fordul. A szolgálólány kitartó volt, így végül mégis muszáj volt kibújnia az ágyból. Mint a legfiatalabb hercegnek a kastélyban, rengeteg tanulnivalója van ma is. Kimászik az ágyból, és félrelöki a cselédlányt aki fel akarta őt öltöztetni. A herceg ugyanis szereti mutogatni vékony, fehér testét, és nem kedveli a csicsás ruhákat. Így a legtöbb esetben csak egy nagy fehér ingben lófrál, ami majd' leesik róla. Az ablakhoz sétált, amely pont a kertre látott. Észrevette az egyik lovagot. Tudta hogy nem szabadna ott lennie, ezért halványan elvigyorodott, majd hátat fordított az ablaknak és szólt a cselédlánynak, hogy zavarja el onnan a férfit. A lány meghajolt, és elhagyta a szobát. Azonban, mire a herceg megfordult, és ismét kipillantott már nem találta ott a fiút. Unottan sóhajtott és ezüstszínű hajába fúrta az ujjait. Bejött egy másik cseléd, és figyelmeztette őt, hogy tálalva a reggeli. Kiment, és undorodva mérte végig a hatalmas hosszú asztalt, amin roskadozott a sok finom étel. Az asztal végén ült a király, és még pár herceg. Egyiküket sem tartotta a testvérének, csak tehernek. Útjában állnak annak, hogy Ő lehessen a következő király. Köszönés nélkül leült az asztal másik végére. A királynak persze nem tetszett ez a tiszteletlenség, ezért elzavarta őt az asztaltól, nem engedte hogy megreggelizzen. Atsuhi felháborodottan söpörte a földre a porcelán tányérját és az evőeszközöket, amik hangos vizhangzással csapódtak a padlónak és széttörtek. Feldúltan hagyta ott az ebédlőt. Mindig is nagyon hírtelen haragú volt, és bekövetkezik a világvége, ha nem az van amit ő akar. Szóval már reggel volt egy kissebb vitája az apjával, mint ahogy mindennap. A cselédek összenéztek és sugdolóztak, amint meglátták az ezüsthajú herceget a folyosón hangosan dühöngeni, és az apját szapulni. Berontott az egyik nagy terembe, a zene terembe. Szerencsére még nem volt itt a tanárja. Leült a zongorához, és megnyomkodott néhány billentyűt miközben üres szemekkel bámult előre. Unta az egész napi rutinját. Mégis miért kell egy hercegnek zongorázást tanulni? Semmi értelme. Amint a zenetanár kopogott az ajtón majd benyitott, a herceg nagy közönyösséggel fogadta.  Nagyon lassan telt Atsuhi napja. Zeneóra, Matematika, Tánc és etikett, ebéd. Jelen pillanatban a cselédekkel veszekszik, és az egyiküket pofonvágja.  -Azt mondtam hogy nem kell! Süket vagy talán? Nem kell a hülye ruha!  A lány az arcát fogja, ahova az ütést kapta. Szerencsére Atsuhi nem túl erős, és már amúgy is megszokta hogy megüti. -Hercegem, muszáj lesz felöltöznie. Nem járkálhat egész nap ebben a gyűrödt hatalmas ingben!  Még egy pofon. Morogva kikerülte a lányt, és beviharzott a királyi terembe. A lány pedig utána, nem adta fel a herceg felöltöztetését. Ottvolt még pár lovag, köztük az is akit még reggel látott, de ezzel most nem foglalkozott. -Apám! Követelem, hogy tüntesd el innen ezt a cselédet! Nem fogad szót! Erőszakoskodik! Egy igazi fúria!  Mutatott idegesen a mögötte álló lányra, aki mélyen meghajolt a király előtt, miközben még mindig Atsu ruháit szorongatta a kezében. A fiú megfordult, hogy a lánnyal szembe lehessen. Ismét megütötte, és rárivallott, hogy tünjön a szeme elől. A király próbálta kiküldeni a fiatal herceget, mondván hogy most a lovagoknak ad egy fontos feladatot.  -Lovagok? Kérdezett vissza meglepetten Atsu, és megfordult hogy láthassa őket. Odasétált hozzájuk, majd rámutatott a vörös, kócos fiúra. -Hé te! Te voltál az aki engedély nélkül bejött a kertembe reggel, igaz? Meg kell őt büntetünk, igaz, apám!?  Vigyorodott el gonoszan és az apja felé fordult. Csak az engedélyre várt.

2011.09.08. 23:12 Akai

*Lován ülve vágtázik a királyságban, már hosszú órák óta. Társai úgy tudják, kapott egy parancsot, ezért ment el. Ő csak jót vigyorog a többiek ostobaságán. Megfordul a fejében, hogy talán át kéne néznie valamelyik királyságba, de elveti az ötletet, hisz lassan ideje lenne visszavonulnia a szállásra és még a kastélyba sem ment el jelenteni. Semmi kedve ismét a négy fal között rohadni, vagy a kastélyban, így inkább a királyság határánál leszáll a lováról és elterül egy fa árnyékába. Nagy ásítások közepette zajt hall percek múlva a távolból. Lát néhány embert messze, a másik királyyságban. Hamar megállapítja, hogy ideje lesz távozni, hisz az ismeretlenek jóval többen vannak. Fölpattan lovára és lassan visszaindul. A királyi udvarnál száll le ismét paripájáról. Végigméri tekintetével a hatalmas épületét. Az undor fogja el, akárhányszor látja. Szerinte förtelmes ez a sok díszítés és ez a felesleges pénzköltés. Bevezeti hű társát az istállóba. Letisztítja és megeteti. Utána bemegy a kastélyba, hisz neki kell beszámolnia a legutóbbi csatáról. Semmi kedve hozzá. Amikor csak teheti, inkább meglóg, de most kénytelen belépni az épületbe. Gyorsan lerendezi az előre begyakorolt beszámolót. Mikor végez, a kastélyban kezd el sétálni, mintha neki is ott lenne a helye, pedig már úton kéne lennie a lovagoknak fenntartott szálláshelyére. Megáll egy festmény előtt. Azt kezdi el szemlélni unottan. Ha bárki arrafelé jár épp, elrejtőzik, hisz nem örülne, ha az őrök felfedeznék, hogy ő itt járkál még mindig, pedig már semmi keresnivalója sincs a környéken. Végül kilépked a kertbe. Mikor betér a kastélyba, mindig ide próbál eljutni. Ezt a helyet gyönyörűnek és békésnek tartja. A fűbe ül és lepihen, de tudja, hogy hamarosan felfedezik a lovát, akit megint a királyi istállóba kötött ki. Egy hatalmas sóhajjal áll föl és kiindul a kastélyból lassú léptekkel. Amint kiér, első dolga, hogy az istállóba siet és kivezeti onnan a lovát. Kezd lemenni a nap. Így egész szépnek találja most a hatalmas épületet. Talán csak kiskorában látta ilyen szépnek utoljára. Egy halovány kis mosoly féleséget csal arcára a látvány. Lovát a közeli patakhoz vezeti és megitatja. Addig ő csak nézi az állatot. Néha hajába túr. Nem ártana már megfésülködnie, de csak ennek gondolatáig jut el. Inkább az égre emeli tekintetét és várja, hogy lassan feljöjjenek majd a csillagok. Csöndben vár, de maga sem tudja, mire vagy kire. Gondol egyet és pancsoló lovához lép. Leveszi róla a nyerget. Nyeregtáskájából előszed egy könyvet és olvasni kezdi. Mint mindig, most is a családjáról próbál valami információt szerezni ebből a régi, megviselt könyvből. A sorokat egymás után olvassa, de nem talál semmit, mert hamar besötétedik. Mivel nincs telihold, és a csillagok fénye nem elég az olvasásra, kénytelen eltenni a könyvet. Lovát felnyergeli és lassú léptekkel indul el a szállás felé, maga mögött vezetve lovát. Nem járnak messze már, így nem akarja tovább terhelni paripáját ma már, ez az oka, amiért ezen az estén a gyaloglás mellett döntött inkább. Néha egy-egy ág reccsenése hallatszik, de ő tudja, hogy nincs baj, így nyugodtan halad tovább, míg oda nem ér a táborhelyre. Mivel az idő kellemes, úgy dönt, ma a lovával alszik a szabadban. Kiköri az állatot. Ő egy szénaboglyán terül el és gyönyörködik az éjszakai égboltban, hisz sosem tudhatja, mikor látja majd utoljára. Másnap reggel első dolga, hogy a kastélyhoz megy. Néhány társával együtt hívatta őket a király. Nehezére esik nem beleásítani a király képébe, de tuja, hogy akár lovag, akár nem, azért azonnal megölnék őt, így megpróbál rendes, megbízható lovagként koncentrálni arra, amit nekik mondanak. Tekintetével a hercegeket keresgéli, hátha megpillantja az egyiket, de aztán egy társa oldalba böki, hogy figyeljen, így teszi a dolgát és csendben hallgatja a fontos információkat. Persze azért néha még el-elpillant, hátha mégis megpillant egy herceget vagy valami szemrevaló szolgát, akin legalább pár pillanatig legeltetheti a szemét.*

2011.09.08. 22:11 Tori

*A szobálya mélyén ül egy könybe mélyed. Az apja hangja risztja fel. Morogva dobja félre az értékes könvyet,de persze ez neki mit sem számít. Semmit, ahogy más sem. Nem siet. Komótosan ballag végig a hatalmas, hosszú folyosók végtelennek tűnő rengetegén. Unja már az apja fárasztó - s mindeddig teljesen hasztalan -  beszélgetéseit, amelyekben csak a király beszél. Ő meg sem szólal. Hideg arccal lép be a terembe. A szolgák egyből elhallgatnak, ő pedig közelebb lépked. Nem hajt fejet a király, az apja előtt. Nem tiszteli meg semmivel, Csak áll, tekintete a szolgákra téved. Hosszan nézi őket, majd kinyújtja a kezét. Aoira mutat kifejezéstelen, merev arccal*  - Azt... - *morogja, mire a szolgák már ugranak is és egy láncot csatolnak a fiú nyakára, majd a hercegnek nyújtják mély meghajlások közepedte. Ő elveszi és többet nem is szólva elindul, s ezzel magával rángatva a fiút. Gyors, határozott léptekkel viharzik ki a teremből. Kong a kastély mikor bezárul a kapu mögötte.* - Mostantól te az enyém vagy...azt teszed amit mondok és úgy ahogy mondom. Nem beszélsz ha nem kérdezlek, nem ellenkezel, nem kérsz, nem akarsz, nem gondolsz, nem érzel világos? - *kérdi kimérten, ridegen hátra sem pillantva rá*

2011.09.08. 21:23 Shampy.

- Otosan! – Egy szó a sok közül, mit Édesapám felé intézek. De választ hiába várok, hiszen testét elhagyta a lelke, s kitudja, hogy hova került. Mardos a bűntudat, hogy nem tudtam bocsánatot kérni tőle… Egy olyan személytől, aki pótolhatatlan számomra. Fáradt és megtört vagyok. Nem merek mások szemébe nézni, de nem is baj az. Édesanyám csendesen ül. Mered a nagy semmibe. Nyelek egyet, és próbálok szavakat erőltetni számra, de mivel hang nem jön ki belőlem, így feladom az ilyesfajta próbálkozásaimat. Apám elment, és nincs, ki dolgozzon. Anyám mégsem dolgozhat, mivel törékeny testalkatú, alacsony nő, aki nem bírná a testi megterhelést. Szóba jövök akkor még én, aki igencsak fiatal, és alig tud valamit a munkáról, mivel folyton betegeskedtem. A kis családi békénk megtörni látszik. Sajnos. Egy év telt el. Egy év szenvedés, keserűség után eljött az, amire nem számítottam. Édesanyám is megbetegedett, bár nem mutatta jelét. Miután apám meghalt, Ő gondozta a földet, Ő fogott halat a kis tóban, és Ő tartott el. Ahhoz képest, hogy mennyire törékeny testalkatú, sokáig bírta a terhelést. Próbáltam neki segíteni ott, ahol tudtam, de akkor csak bajok történtek. Semmire sem voltam képes, mindent elrontottam. Anyám mindenféle botlásomra csak megcsóválta nevetve a fejét. De én pontosan tudtam, hogy az a nevetés nem boldog, hanem keserű, meggyötört. A házi munkát én végeztem, már amennyire tudtam. A főzéssel meggyűltek a gondjaim, így azt is Anyámnak kellett végeznie. Viszont, mikor már közeledtünk az év végéhez, kezdett egyre rosszabbul lenni, s többször állt meg pihenni. Olyan is megesett, hogy összerogyott a munka súlya alatt. Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Tehettem volna a dolgok alakulása ellen, ám mindig leintett, hogy hagyjam. Most meg itt térdepelek mellette, s imádkozok az Istenekhez, hogy kegyelmezzenek neki.  - Hagyd abba… - Rekedtes, de vidám hang kúszik be a szoba csöndjébe. Rögtön felkapom fejem, s ráemelem tekintetem, melyből világosan kiolvasható értetlenkedésem: ’ De, miért?’  - Semmi baj. Semmi baj. Nekem ez a sorsom, a végzetem. Ezt rendelték el nekem az Égiek. Tartsd tiszteletben, és fogadd el! – ripakodik rám hirtelen azokkal a szigorú, de mégis gondoskodó szemekkel. Arca ellágyul, mikor megpillantja némán folyó könnyeimet. Csitítgatni kezd, hogy nyugodjak meg, de törekvése hiábavalónak bizonyult.  - Az Isten szerelmére, fiam! Állj a két lábadra, és hagyd abba ezt a vinnyogást! Kiskorodban csináltad ezt, hogy mindenért sírtál – mosolyodik el. – Akkor mindig akaratoskodtál. Olyan voltál, mint egy hercegnő. Bár, most is az vagy. Gyönyörű vagy, musuko. – Elmosolyodva hallgatom gyermekkorom apró részleteit, mit Anyám kedves szemeit rám vetve közöl. Megsimogatja sírástól nedves arcom, és folytatja.  - Én nem leszek melletted mostantól. Te is tudod. Fiatal vagy még, és előtted az élet. Sose, de sose állj rabszolgának! Ígérd meg nekem, hogy a saját utadat fogod járni, és nem hagyod, hogy befolyásoljanak! Kérlek. – Hangja elcsuklik, mire én megígérem neki, hogy mindig is a magam ura leszek, s nem fogok megalázkodni senki előtt. Nézem, ahogy Anyám szemhéjai lecsukódnak, teste elernyed, vonásai kisimulnak. Szép, tiszta, nemes lelkű hölgy.  - Okaasan… - Suttogom halkan, reménykedve, hogy lelke olyan helyre kerül, ahol tisztelik. Befekszem mellé az ágyba, és hozzábújok. Még érzem teste melegét, tudva, hogy egy óra múlva teste kihűl. Nem baj. Még egyszer teste melegét akarom érezni. Árva lettem. Egy gyerek vagyok, kinek nincsenek szülei, ki éhezik, kit nem becsülnek meg, ki álmok és barátok hiányában létezik a földön. Már három hete ugyan azt a ruhát viselem. Egy egyszerű, és igen szakadt hadajuban mászkálok mindenhová. Csak ez maradt nekem, semmi más. Mikor a legutolsó születésnapomra megkaptam, csak csodálkoztam, hogy milyen vakítóan fehér a színe, és frissen mosott illata van. De most szutykos, és sok kis lyuk éktelenkedik rajta. Ettől függetlenül szeretem, hiszen ez a legnagyobb ajándék, mit valaha kaptam, tekintve, hogy igazán szegény családom volt, akik nem engedhettek meg mindent, sőt, szinte semmit sem. Minden pénzbe kerül, ami persze nincsen.  A kis kunyhónk mellett van egy kis halas tó, amit imádok. Nagyon szép, és sok hal van benne, amelyeket szeretek nézni. Nem tudom, hogy miért, de tőlem nem félnek. Bátran odaúsznak ujjaimhoz, s hagyják, hogy pikkellyel borított testüket cirógassam. Apámnak sose engedtem, hogy belőlük halásszon. Szerettem őket, és boldog voltam, hogy nekem is vannak úgymond házi állataim. Mióta a szüleim elhaláloztak, csak ők maradtak nekem. Időm nagy részét a vízben ücsörögve töltöm, és a halak körbevesznek, mintha evvel akarnának jelezni, hogy még ők itt vannak nekem. Ezen mindig csak mosolyogtam, ahogy most is. Igen, itt ülök közöttük.  - Mégis mit csináljak? Magányos vagyok… - Térdeimet felhúzom és átkarolom. Fejemet lehajtva sóhajtok egy aprót. Lesek magam elé, hogy mégis csak kezdeni kéne valamit az életemmel, mert az önsanyargatás nem visz semmire. Okaasan most biztosan leszidna. - Nézzétek! Ott egy kis kunyhó!! – hallok egy messzi hangot, miből a megvetés sugárzik. Felpattanok, s rögtön körbepillantva keresem a hang forrását. Lódobogásra leszek figyelmes, majd lovakra és emberekre, kik kardokkal suhintanak. Minden olyan gyorsan történt, s nekem csak egy pillanatom, hogy elmeneküljek onnan. Barátaimat hátra hagyva gázolok be a vízbe. Úszni nem tudok, de nem is megyek be teljesen. Lebukok a víz alá, s úgy megyek tovább. Remegek az idegességtől, torkomban gombóc keletkezik, amit nagyon nem szeretek, mert nem tudok nyelni tőle. Már alig kapok levegőt, de még nem jutottam át a tó másik oldalára. A halak ismét körülvesznek, bár már nem is értem, hogy minek. Hangosan, kétségbeesetten kapkodok a levegőért, de nincs időm megvárni, míg légzésem rendre áll. Kénytelen vagyok futni. Lélekszakadva szedem lábaimat, és imádkozok, hogy ne vegyenek észre.  - Egy ember! – ordít valamelyik, majd csak azt hallom, hogy hangos csapongás közepette nyergelnek felém lovaikkal a kardos emberek. Hátrapillantok. Magasra csap a lovak lábain a víz, néhányuknak az oldalát is eléri. Ha nem ebben az esetben lennék, akkor megbabonázva állnék, s csak nézném őket, hogy milyen gyönyörű. Azonban, most nem éppen a legmegfelelőbb a pillanat, azt hiszem. Jönnek utánam, s hamarosan utól is érnek. Hamar megtorpanok, és félve emelem fel fejemet, hogy valamelyik szemébe nézhessek.  - Te mi vagy? – veti oda nekem az egyik. Lovaikkal közre fognak, kört alkotnak, így a menekülési esélyem egyenlő a nullával.  - Ember – válaszolok erre az értelmetlen kérdésre, de ahogy elnézem, ezzel csak felidegesítettem őket. Egy kövér pacák száll le a lováról, s mintha a ló megkönnyebbülve nyerítene fel, hogy végre nem kell magán hordoznia a nehéz testsúlyát.  Megrökönyödve lépek hátra egy lépést, mire valami büdös szagot érzékelek. Hirtelenjében fordulok meg, s konstatálom, hogy csak az egyik lóhoz kerültem túl közeli kapcsolatba. Nem tudok figyelni a mögöttem közeledő férfira, hiszen elbűvöl az állat szépsége. Egy kanca. Biztos vagyok benne. Nagy, szépséges kék szemeiből sugárzik az élni akarás, a szabadság utáni sóvárgás. Meg akarom érinteni, de ekkor megtörik a varázs, a szép pillanatnak vége szakad. Két húsos kar öleli körbe csípőm, és ránt egyet rajtam. Felsikkantok. Hangomat messze viszi a szél, ám nem eléggé. Az erős férfi, egyetlen könnyed mozdulattal a földre vág. Fájdalmasan felszisszenek. Bal térdemet felhorzsolta a köves föld, mi már rég kiszáradt a sok napsütéstől. Hátamra fordulok, amit meg is bánok, mert hatalmas súly nehezedik derekamra.  - Neh! – nyögöm kétségbeesetten, eszeveszett hadonászás közben. Úgy érzem, hogy testem összeroppan. Nem tétovázik sokat, hamar kettényitja mellkasomnál a hadajuban-t, de mikor szemei meztelen felsőtestemre tévednek, teljesen ledermed, velem együtt. Ő a döbbenettől, én a félelemtől.  - Te… fiú vagy. – Koszos kövér ujjait végighúzza mellkasomon. Arcán egyre nagyobb undor jelenik meg, aztán egy hirtelen mozdulattal leszáll rólam. Hitetlenkedő szemekkel találom szembe magam, s nem igen értem döbbentségük okát.   - Undorító!! – förmed rám. – Pedig már azt hittem, hogy ma estére egy igazi szépséget zsebelhetünk be! – röhög, majd visszamászik a lovára, kérdőn tekintve a mögöttem lévő lovasra, mintha tőle várna választ.  - Elvisszük a többi közé – szól valaki. Most fogalmam sincs, hogy mi következik, de értetlenül rezzenek össze, ahogy megérzem nyakam körül a kötél durva anyagát. Most már tényleg elvesztem a fonalat. Hova akarnak vinni?! Erős rántás hoz vissza a jelenbe. A durva anyag erősen fogja körbe nyakamat, alig kapok levegőt. Elindulnak, s a kötélnél fogva ráncigálnak maguk után.                                                                                                                   - Neee!! – Kiáltok fel hangosan, hogy meghallják. Nem szentelnek túl sok figyelmet akaratomnak. Gyorsan felpattanok, és utánuk szaladok. Ügetnek, én meg rohanok utánuk, görcsösen szorítva a nyakam köré csavarodott kötelet. Lábaim fájnak. Ohh, de még mennyire! Már vagy egy órája csak húznak és húznak maguk után. Ha elesek, akkor hátamon egy éles ostor csattanását érzem, mire sírva kiáltotok fel, s könyörögök, hogy engedjenek el. Többször erősen megrántották a kötelet, és én fuldoklok. Nem akarok itt lenni, nem akarok utánuk futni, nem akarom, hogy egy kötél fojtogasson. Én csak nyugodtan ültem a kis halas tavamban, és reménykedtem valamiben. Tényleg, miben is? De nem ártottam senkinek! Akkor meg miért viselkednek velem így? Anyám, Apám! Miért nem vagytok velem?!  Felzokogok arra a mérhetetlen fájdalomra, amit éreztem most jelen pillanatban. Azonban, feltűnik, hogy lelassulnak, és meg is állnak. Kíváncsi szemeimet ide-oda kapom, hátha találok valami érdekeset a számomra. De nem. Több férfi, s nő ül egy kupacban, lehorgasztott fejekkel, világfájdalmas vagy épp semmitmondó tekintettel.  - Gyere! – Érzem, hogy a húsos férfi ránt egyet rajtam, mire előre bukok. Hangos hahotázások közepette tápászkodok fel. Egyáltalán, hogy került a kezébe a kötél? Előbb még egy másik férfi szorongatta! Az idegesítő anyagot, mi nyakamat szorongatta, a kövér ujjak egy szempillantás alatt lefejtetik rólam. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, s ujjaimmal a fájó részeket tapogatom. Biztos vagyok benne, hogy a nyoma jó ideig megmarad, hiszen a kötél kellőképpen kidörzsölte ahhoz, hogy még vérezzen is. Meg, az én bőröm egyébként is érzékenyebb, mint egy átlagos fiúnak.  A kisebb csoporthoz lökdösnek, de én ettől függetlenül kicsit távolabb foglalok helyet. Elborzadva veszem tudomásul, hogy mindent megesznek, amit látnak. Nem érdekli őket, hogy mozog-e, vagy sem. Gusztustalannak tartom az ilyet. Én nem lennék képes mindent megenni, még ha az életembe kerülne is! Most, mikor jobban megnézem őket, veszem észre, hogy mindegyikük szutykos. A szagukat idáig érzem, s ettől elborzadom. Igaz, én se lehetek valami illatos. Gyerekek is vannak itt, de nem sírnak. Egyikük sem. Mintha tudnák, hogy mi történik velük, pedig én se tudom… Megérzéseim szerint semmi jó dologban nem lesz részünk. Finom illat kúszik az orromba, mire felkapom a fejem. Nem messze tőlem, azok a gonosz emberek egy tűz köré gyűlve húst sütnek, majd hangos csámcsogások közepette elfogyasztják azt. Csak pislogni tudok. Ennék nagyon szívesen, de azért annyira nem vagyok éhes. Vágyakozó szemeimet kicsit arrébb vezetem, és megpillantom azt a szép lovat. Tarka színű, csodás kanca! Fehér és a világosabb barna keveredett testén, míg szemei gyönyörű kékek. Oda akartam menni, hogy megérintsem. Meg akartam simogatni, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehet teste melege, szőre tapintása. Lovat csak látni volt szerencsém, de sosem érhettem hozzá. Azonban most itt van pár lépésre tőlem, mégsem mehetek oda hozzá. Inkább összehúzom magam, amennyire csak tudom, és próbálok elaludni. Félek a holnaptól.   Azt gondoltam, hogy tudom magam tartani, és nem eszek össze mindent. De, tévedtem, hiszen egy nap után kénytelen voltam bogarakat és füvet rágcsálni, hogy életben maradhassak. Természetesen egyik bogárnak sincs valami jó íze, de több mint a semmi. Pár napja kutyagolunk, és én is már bűzlök, leginkább a verejték, és vizelet szag miatt. Ezek a kardjukat le nem tévő emberek, nem hagynak időt nekünk, ha hív a természet. Ezért is van az, hogyha ürítenünk kell, ott a ruhánk, amibe megtehetjük. Csak is kizárólag akkor állunk meg pihenni, ha a fogva tartóinknak valami problémája van. Mondjuk, ők nem fáradnak el a több napos séta közben, mivel lóháton igen megkönnyített dolguk van. Most is éppen haladunk utánuk. A két csuklómat összekötötték egy kötéllel, aminek meglehetősen nem örültem, mert féltem, hogy eltörnek, mivel igencsak vékonykák. Most, hogy így magamra pillantok, borzasztóan lefogytam. Bordáim kilátszanak, gerincem vonala is tökéletesen látható. Rémesen nézhetek ki, és fogok, ha ez így megy tovább.   Mikor már több napja gyalogoltunk, a nagy semmibe, kezdtem feladni. Kényszeredetten mentem, és egyre többször rogytam térdre. Ám, most hang üti meg fülemet, méghozzá igen nagy zsibongás. Valahogy már nem is érzem fáradságomat, inkább az új – felettébb büdös -, helyre koncentrálok. Igen, tudom, hogy mindig a büdös szóval illetek mindent, de ez az igazság. Szeretem, ha finom illatok ölelnek körbe. De, ehelyett patkányok futkosnak lábam körül, miktől megriadok, de próbálok nem felsikkantani.  - Hol vagyunk? – Kérdem meg az egyik lovon ülőt. De, válasz helyett lepattan lováról, s felettébb dühös arckifejezéssel trappol felém. Hosszú fekete hajamat megragadja, úgy húz magához.  - Van képed megszólalni?! Mit képzelsz magadról, te kis senki?! – Rivall rám, miközben gyomorszájon rúg. Hatalmas pofont kapok, mitől el is esnék, de hajammal megtart, így még fájdalmasabb ez az egész. Köhögve fogom meg hatalmas kézfejét, hogy ne húzza a hajamat. A földre taszít, mint valami tárgyat, ami nem működik. Rosszul esik ez a bánásmód, és igazán meg is osztanám eme véleményemet, de félő, hogy megölne érte. Ezért inkább választom a tűrést, s a szavak lenyelését, mik kitörni készülnek belőlem, ahogy sós könnyeim is. Egy durva rántással megindulok a földön csúszva. Borzasztóan fáj, ahogy a kötél egyre inkább szorul, és dörzsöli ki a két csuklómat. Gyorsan két lábra pattanok, és megyek utánuk, mielőtt a földön húznának.  - Piac… - Szólal meg mellettem egy fiatal nő. – Rabszolgapiac…- Ahogy ajkai elhagyják a ’rabszolga’ szót, lemerevedek. Eszembe jutnak Édesanyám szavai, hogy soha, de soha ne álljak rabszolgának, s magam útját éljem. Csalódnia kell bennem, mert most itt vagyok, itt állok sorban két férfi mellett, s egy jól öltözött öregebb férfi szemlél meg mindenkit. Aztán mikor megáll előttem, érzem, hogy csontos ujjait állam alá csúsztatja, s felemeli fejemet. Nem merek szemeibe nézni, de muszáj. Kötelező.  - ezt még elviszem! – Kiállt fel. Úgy beszél rólam, mintha valami tárgy lennék. Itt ennyire eltiporják az emberek jogait, azt, hogy kik vagyunk? Elfeledik, hogy mi, én is ugyanolyan ember vagyok, mint ők?   Most nem húznak, és kötnek ki minket, mint a kutyákat, vagy valamilyen állatot. Egy szekéren utazok, ahogy a többi társam. Jól esik, hogy nem kell állnom s mennem, mert már fájtak a lábaim. Viszont, ahogy mentünk, úgy fogytak a társaim. Végül már csak hárman maradtunk. Egy hatalmas kerítés előtt álltunk. Meggyötört tekintettel léptem be azon a hatalmas főkapun. Egy igen nagy előkertbe találtam magam, a fű szépen vágott, gyönyörű virágok mindenhol, kis tavacska felett pedig egy híd található, amin sajnos nem mentük át. Bevezettek minket a hatalmas épület, vagyis inkább ódon kastély kapuján, a fehér falak közé. Kirázott a hideg, félelem vette át az érdeklődésemet. Nyeltem egy nagyot, mi szinte visszhangzott a kastélyban. Csupasz lábaim halkan csattantak a hideg márványköven. Nem igen mondhatni, hogy jó melegséget és bizalmat árasztott ez az egész hely, de próbáltam valami jót keresni a sok rossz ellen. Hiába. Egy nagyobb helyiségbe léptünk be, ahol egy trónon ült egy öregebb király. Térde kényszerítettek minket, és szinte éreztem azt a megvetést, mi a király szemeiből sütött le ránk. Engem különösen végigmért, mire kirázott a hideg. Legszívesebben elmenekültem volna, de ez lehetetlen jelen pillanatban. Szemeit lehunytam, mire Őfelsége méltóztatott megszólalni.  - Kouyou! – Szinte beleremegtek a falak, ebbe a hangos rikkantásba. Pár perc elteltével, pedig kinyílt a terem hatalmas ajtaja, ami a hátam mögött volt éppen. Hátrafordítottam fejem, de fekete tincseim arcomba hullottak. Egy fiatal férfi elegáns, kimért és merőben kecses léptekkel jött el mellettünk. Első látásra is látni, hogy igazán nemesi családba tartozik.  - Válassz magadnak egy szolgát. – Dörmögte az idős király, miközben felénk bökött fejével. Fejemet ismét lehajtottam, szétharapdált, véresen duzzadt ajkaimat ismét beharaptam. Megéreztem számban vérem ízét, amit mostanában egyre többször érzek. Nem akartam itt lenni, nem akartam ezt. Már nincs remény. Igaz, anya?

[Későbbi] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]